Subject: dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep
Date: Mon, 6 Sep 2004 11:33:31 +0200
From: "Dunatáj Kiadói Kft." <dunataj@dunanet.hu>
To: <artpool@artpool.hu>

english


Galántai György, képzőművész

számára


Tisztelt Művész Úr!

Talán emlékszik, a dunaújvárosi Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium ebben az évben ünnepli létrejöttének harmincadik évfordulóját. Szeretnék ez alkalomból néhány cikket írni a Dunferr hetilap számára. Örömmel fedeztem fel az 1996-ban készült katalógusban az Önről és az Előre brigádról készült fotót. Úgy tudom, Ön a Dunaferr Dunai Vasmű Törzsgárda tagja. Kérem, amennyiben lehetséges, válaszoljon az alábbi kérdésekre:

 

Eddigi életművében milyen helyet foglal el a dunaújvárosi időszak?

Miként fogadta a törzsgárda tagságot?

Milyen élmények fűzik a városhoz?

Mi a véleménye a dunaújvárosi Szoborparkról, mint képzőművészeti gyűjteményről?

Mint képzőművész, mi foglalkoztatja napjainkban?

Válaszát interjú formában szeretnénk megjelentetni a Dunaferr hetilapban.

Köszönöm válaszát!    
  Nagyrabecsüléssel!  
   
Kaszás Éva

Dunaújváros 2004. Szeptember 1


From: kontextus@artpool.hu
Subject: Re: [Fwd: dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep ]
Date: 2004. szeptember 10. 19:31:23 GMT+02:00
To: dunataj@dunanet.hu


Kedves Kaszás Éva,

köszönöm megkeresését.
Jól esett válaszolni kérdéseire. Itt mellékelem.
Üdvözlettel

Galántai György

Kedves Kaszás Éva,
megpróbálok kérdéseire válaszolni, de most egyszerre minden olyan távoli lett, mintha nem velem történt volna meg.

Dunaújváros - ill. a Vasmű - "élet-munkáim" sorában meghatározó jelentőségű. Nem csak az ott készült darabokra gondolok, de sokkal inkább a művészeti következményekre. A dunaújvárosi munkáim nagy részét mint "találmányokat" újrafelhasználtam bélyegeken, bélyegzőkön, festményeken, kollázsokban és rengeteg különféle mail artos együttműködésben. Koncertek, hangmunkák is keletkeztek és mindezek csak a materiális, tárgyiasult megjelenések.

Ami az akkori dunaújvárosi lehetőségeket illeti, szellemi értelemben életmentőbb helyet el sem tudtam volna képzelni. Nagyon vonzódtam az információ-gazdag környezethez, amit a naponta változó elegytér újrafelhasználásra összehordott vasalkatrész-hegyei jelentettek. Nem voltak nagy igényű technológiai kivánságaim, mindig a legkönnyebben teljesíthető megoldásokat választottam, soha nem ragaszkodtam az otthonról hozott elképzeléseimhez, így a munkát főleg a helyszín adottságai határozták meg. Az értéktelen hulladékokból dolgoztam, sőt még saját hulladékaimat is felhasználtam. A rendelkezésemre álló munka- és eszközkapacitásra igyekeztem minél takarékosabban gondolni, más szóval az üres üzemidőt hasznosítottam. A hatszor hat hetes alkotótelepi részvételem alatt lényegében létrehoztam szobrászati életművemet, amiért hálás is vagyok mindazoknak akik segítettek.

A legemlékezetesebb évem 1979 volt, amikor a véletlen úgy hozta, hogy a gyár legtávolabbi és legporosabb részébe, a Kokszolóhoz kerültem, a karbantartókhoz. Az akkor hét tagú “Előre brigád” egy idősebb munkás kivételével fiatalokból állt. A “Munkaverseny iroda” egyik vezetőjével érkeztem személygépkocsival, aki hivatalosan bemutatott a brigádvezetőnek, majd megbeszélte vele, hogy a “Művész Úr” leendő kéréseit is írják fel a munkalapra. A hivatalnok távozása után hirtelen feszült csend lett, ebben a szokatlan szituációban az ifjú munkások kissé zavarban voltak. A csendet azzal törtem meg, hogy kérdezni kezdtem a munkájukról, majd később ők is kérdezni kezdtek a művészetről. Mivel éppen nem volt karbantartó munka, a következő három napot beszélgetéssel töltöttünk. Először a Dunaújvárosban található művészetet beszéltük meg, de közben eljutottunk egészen a barlangrajzokig, végül pedig elmondtam miféle terveim vannak. A következő négy hét alatt harminchat szobrom készült el, amelyekhez - kérésükre - kezdetben magyaráztot fűztem, de később már ők magyarázták nekem. Fantasztikus volt ahogyan ezek a természetes eszű munkások felszabadult és lelkes művészetértők lettek. A bemutató kiállításra az Uitz Terembe ünnepélyesen kiöltözve, - egy kitüntetett alkalomhoz illően -, mindannyian megjelentek. A szintén jelenlevő hivatalnokok nem értették, hogy mit keresnek itt “ezek a munkások”, ezért elmeséltem közös történetünket. Fel akartam még használni az alkalmat arra is, hogy valamiféle prémiumban, vagy akár csak írásbeli elismerésben részesüljenek, de ezt nem sikerült elérnem, a “Munkaverseny iroda” elzárkózott a kérésemtől.

(Az írásbeli elismerés tervemet végülis 1983 januárban “kárpótlásszerűen” megvalósítottam. Elértem, hogy a Képző- és Iparművészek Szövetsége - Kiss István elnök - és a Prognosztikai Bizottság nevében Vígh Tamás aláírásával hivatalos elismerést és köszönetnyilvánítást kapjanak azok az emberek (nem az “Előre brigád”, mert ők akkor már nem léteztek), akik a “1/2X=V” című, 1979-ben készült köztéri szobromat a dunaparton felállították. Ez az akcióm részben arról is szólt, hogy nyomást kívántam gyakorolni azokra az elmékre, akik félelmeikkel/vélelmeikkel a további dunaújvárosi munkámat akadályozták.)

Az “Előre brigád” történetének befejező részét Erdész Lacitól tudtam meg 1981-ben (ő volt a telep szervezője), amikor nem kaptam meghívást az alkotótelepre. Ez a nagyszerű brigád, miután megtudta, hogy (miért) nem jövök – bementek a “Munkaverseny irodára” és kérelmezték nevük megváltoztatását. Az új nevük szerint “Galántai György brigád” lettek volna. A névváltoztatást nem tiltotta rendelet, de élő személy nevét nem vehették fel. Ezt tudomásul véve már megtartották volna korábbi nevüket, de ebbe nem egyezett bele a “hatóság”, ha már új nevet akartak, vegyenek fel egy, az iroda által javasolt nevet. A brigád ezután megszűnt, többet nem találkoztam velük, nem is sikerült semmit megtudni róluk.

(A történet háttereként még el kell mondanom, hogy 1979 őszén lett volna egy diavetítéses előadásom Birkás István képzőművészeti szakkörében a balatonboglári művészeti eseményekről, amit a titkosrendőrség betiltott. A rendőrség az eljárást olyan szerencsétlenül intézte, hogy a helyi vezetők teljesen megzavarodtak a személyemet illetően. Ennek következménye lett például, hogy a városhoz bevezető útelágazásnál (Dunaújváros északi bejárója a 6-os útról) felállításra engedélyezett és a helyszínre már kiszállított “1/2X=V” című szobromat elszállították a dunapartra. Az indok leleményes volt: “felszarvazza a várost”. A szobor szerencsére elég jó a dunaparton is a sportrendezvények és a szoborpark környezetében.)

Az 1983 januári hivatalos elismerés és köszönetnyilvánítási levélakciómmal sikerült egy kicsit feloldanom a személyem iránti bizalmatlanságot, tehát újból dolgozhattam a karbantartó műhelyben. 1985-ben a város alapításának 35. évfordulójára a “Jövőbejárat” című nagy szoborral pályáztam, ekkor készült kilenc hangszobrom is, de a “Jövőbejárat” anyaghiányra hivatkozva nem készült el. Volt már 1975-ben egy nagy szobrom amely félig készen került ki a Szoborparkba, a “Tárgyiasított életterv(Lemezplasztika), az 1977-es “Az ellentétek természete” c. darabot szakember hiány miatt visszaolvasztották, - hiányzik a városból(!). A “Jövőbejárat” a harmadik eset lett volna, de ebbe már nem tudtam belenyugodni. 1987-ben majdnem elkészült, de a kubai vendégmunkás – akire bízva volt - elrontotta, tehát visszaolvasztották. Végül 1989-ben megszakítva nyugat-berlini ösztöndíjamat “időszakos jellegű alkotói tevékenységre” külön engedélyt és segítséget kaptam, hogy a “Jövőbejárat” elkészüljön.

Akkoriban aki öt évig dolgozott egy helyen, a megbecsülés jeleként törzsgárda tag lett és talán valami hűségpénz is járt vele. Erről jutott eszembe, hogy 1985-ben ötödik alkalommal dolgoztam az acélszobrász alkotótelepen és mivel csak ketten voltunk ilyen notórius visszajárók Szöllőssy Enikővel, neki mondtam el először a törzsgárda tagság ötletemet. Enikőnek tetszett az ötlet és megbeszéltük, hogy a munkabemutató kiállítás utáni elengedett (alkoholos) állapothoz illően megejtjük a törzsgárda taggá ütés ceremóniáját. A ceremónia javaslatomra annyiból állt, hogy vidám egyetértéssel egy-egy húsz forintost, mint hűségpénzt és egyben oklevelet minden jelenlévő aláírt, majd a tanácselnök ünnepélyesen átadta Enikőnek és nekem.

A dunaújvárosi Szoborparkról azt gondolom egyedülálló ritka kincs, kár, hogy az 1996-os nagyon szép kivitelű kétnyelvű katalógus szöveges része használhatatlan, tele van hibákkal. A webes feldolgozás viszont rendben van, kivéve egy kis apróságot, hogy a fotográfus nem értette meg a “Jövőbejárat” c. szobromat, amely a Duna felől nézendő – ugyanis az építők a Duna felől érkeztek és a jövőt a lépcső szimbolizálja, vagyis a lépcső is a szobor része. Fentről nézve “Visszatérés a múltba” lehetne a címe, a fotós nézőpontjából nincs értelme nézni, mert onnan legfeljebb a szaladgáló gyermekek látnák, ha eszükbe jutna, hogy odanézzenek.


Remélem, mindenre válaszoltam, ha mégsem
akkor még kellenek újabb kérdések

Üdvözlettel
Galántai György

Jegyzet: Arra a kérdésre, hogy mi foglalkoztat jelenleg – nem válaszoltam, de újabb kérdés nem is érkezett és a cikk megjelenéséről sem értesültem, tehát bizonyára válaszaim nem illettek bele a prekoncepcióba. A kérdezőnek valamit azért illett volna visszajelezni, például sajnálkozni azon, hogy nem úgy volt ahogyan gondolta, mert ugye ünnepelni csak a szépre emlékezve lehet. De kérem szépen, akkor hogyan magyarázzam meg dunaújvárosi szobraimat, vagy egész életmunkámat? Mondanám, mert az itt létrejött értékek elsősorban ebben a kontextusban értelmezhetők. Ilyen volt a legvidámabb barakk, ez nem ünneprontás, inkább “ünnep” volt nekünk, hogy tudtunk jól dolgozni.

Hogy mi foglalkoztat “napjainkban”? Leginkább az, hogy talán nem késő szembe nézni a kulturális múlttal, különösen azért mert úgy látszik mintha nemes hagyomány lenne hűséggel ragaszkodni az érintetlenül megörződött változatlansághoz - a művészeti haladással szembeni érdektelenséghez.

(2005. április 11-én véletlenül került elő ez a 2004-es publikálatlan publikáció, amelynek megírásával, illetve a pontos adatok kutatásával három napot töltöttem el, ezért is gondolom, hogy nem érdektelen köztulajdonná tennem. G.Gy.)

lásd még: http://www.dunaujvaros.com/kultura.php


Galántai életrajz | Tárgymunkák